A napokban jutott eszembe...

2010. június 28., hétfő

 ... talán 12 éves lehettem, amikor kötni tanultunk az iskolában. Az iskola mellett volt közvetlenül egy templom, nagyon jó idő volt, és mi kint ültünk a templom lépcsőjén, és kötöttünk. Talán 10-en voltunk, nagyon kevés lány volt az osztályban.
Nekem valami szörnyű lila vagy kék alumínium tűm volt, jó csattogós, és valami éktelen sárga fonal, olyasmi, mint a felvető fonal, jó vastag. Lustát kötöttünk.
Volt már pár sor a tűn, amikor meg kellett volna tanulni az első szem leemelését. Arra már nem emlékszem, hogy mit csináltam, de most is előttem van a tűn a kis darab kötés, jó koszosan az izzadó tenyeremtől. Olyan szoros volt, hogy alig tudtam lekötni.  És az egyik szélén ott volt egy kósza leemelt szem, ami valahogyan nagyon nem illett oda. Én meg csak néztem, néztem, és nagyon nem értettem, hogy most akkor mi is van ezzel a szemmel, miért van ez így külön, egyedül, szabadon a többiekhez képest... :-)
Aztán otthon anyukám helyre tette a dolgokat, és azóta már egész sokat fejlődtem! :-)
(kép: www.tlcsealy.org/PrayerShawls/PrayerShawls.html)


És ti? Meséltek?  :-)

16 megjegyzés:

Viki írta...

Meséltem :)

(Nézz be hozzám)

Márta írta...

Engem nagymamám tanított, mind kötni, mind hímezni, lehettem vagy 5-6 éves. Ő állandóan kézimunkázott, megrendélésre, és a családnak is. Először egy topot kötöttünk nekem, persze csak leemeltem a szemeket, nem kötöttem le, és a munka nem haladt:) Nem értettem, ő mellémült, és türelmesen segített. De így is lassan haladt. Majd az egyik délután "valami csoda folytán" megszaporodtak a sorok. Egyre nagyobb kedvem lett kötni, és egyre jobban ment. Persze utólag tudom, ő segített bele:), és így a kedvem is megjött az egészhez. Azóta csak időszakosan pihentek a tűim, mert vagy hímeztem, vagy kötöttem. Az utóbbi időben horgolok is, de ezt már a netről tanultam, mert nagyikám már 5 éve nincs közöttünk. De 87 évig mindig munkálkodott. Még szakmát is úgy választottam, hogy valami köze legyen a kézügyességhez, de nőies legyen (amennyire az orvosi pálya az). Ezért lettem szemész. Imádok műteni, és ha kell, varrni: nagyító alatt, hajszálnyi vékony fonallal...
Köszönöm, hogy itt lehetek Veletek, és tovább tanítjátok, amit mama elkezdett!

Zazálea írta...

Én szeretem, ha emberek leírnak emléket, ha eszükbe jut valami régről, ha van gondolatuk és nemcsak mutatnak, mindig mutatnak. Ercsu, ez nekem jólesett, így, reggel. Mesélj még...

nenca írta...

Mint annyian a mi korosztályunkból,én is kézimunka órán tanultam kötni és horgolni.Falun nőttem fel,s a vasárnapi ebéd után a fiatalasszonyok valakinél összegyűltek és kézimunkáztak....Anyukám is mindig velük tartott,miután érdekelt a dolog,kértem,hogy vigyen magával.Végigjártam az izzadóstenyerű,szoros,lyukatkötő lépcsőket.Egyszercsak elkészült egy sál...aztán egy másik és jöttek a pulóverek,kardigánok.Hosszú évekig nem kötöttem,aztán rátaláltam Ercsu blogjában a csipkecsodákra.Egy ideig csak nézegettem,aztán mintát kértem és nekibátorodtam.Rengeteg segítséget kaptam tőle.Látom a többiek szebbnél szebb munkáit,ami további alkotásra sarkal.
A kislányom /aki ma már felnőtt/ 7 évesen tanult meg kötni.Őt sem kerülte el a fertőzés.Egyetemista korában a vonatutakon kötött,csodabogárnak számítva. Tisztelet a kivételnek,de egyre kevesebb fiatal lány,asszonyka kézimunkázik.Egyetlen szívfájdalma,hogy hivatása /ügyvéd/ mellett időhiány miatt nagyon kevés ideje jut erre.De a fonalakat rendre halmozza.......
Nagy öröm számomra,hogy itt lehetek köztetek és remélem sokáig műveljük együtt a kézimunka eme látványos vállfaját.

Zsófimamája_Gabi írta...

Mesélek:
Én az általános iskolában gyakorlati órán tanultam kötni. Persze anyukám is mindig kézimunkázott valamit, kötött, hímzett, subázott, úgyhogy nem volt nehéz megfertőződnöm. Kollégiumba kerülve délutánonként, esténként kötögettem magamnak először sálakat, aztán már pulóvereket, tarisznyákat(pont mostanában szanáltam ki két kötött pulcsimat, lebontom, és újra hasznosítom).
Emlékeztek a 80-as évek nagy divatjára a kámzsa-nyakmelegítő-sapkára, és a lábszárvédőre? Ilyeneket is kötöttem magamnak számos színvariációban. A kámzsa-sálnak fonott fejpántja is volt, a lábszárvédő meg pomponokkal volt
díszítve.
Szép emlékek:))
Nagyon örülök, hogy Fanni lányom is örökölte a kézimunka és bármilyen kreatív dolog szeretetét, ő is szívesen ügyködik valamin. Gyöngyöt fűz, agyagozik, láncszemsort tud horgolni, keresztszemezik, és már egy sálat is megkötött a babájának sima-fordított mintával.
Szerintem vagyunk olyan sokan kézimunkaszeretők, hogy nem hagyjuk "kihűlni" ezt a szép hagyományt:))

Gabella írta...

Az én első lépéseimről itt írtam: http://egyuttkotunk.blogspot.com/2010/06/gabella-is-bemutatkozik.html

Nálunk a tesóm volt olyan, hogy annyira akart kötni, és annyira szorosra sikerült, hogy úgy kellett levágni a kötőtűről a művét. De ő feladta, és azóta is rám irigykedik.

nöné írta...

Mint oly sokan, én is ált.isk. gyakszi óráin tanultam meg kötni. Sajnos nekem Anyukám semmilyen kézimunkát nem mívelt, így saját magam szerencsétlenségein tanultam meg kötni. Sorra gyártottam a pulcsikat, mellényeket, babatopokat és szoknyákat, még mai napig megvan valahol babástól. Aztán hosszú-hosszú kihagyás után 2és fél éve, amikor nagyobbik Lánykám blogolni kezdett, Tőle jutottam el más kreatívkákhoz, így Hortenzitához is. Ott szerelmesedtem bele egy csipkesálba, és a Kiri kendőbe, Tőle kaptam a mintákat és némi segítséget. Innentől kezdve nem volt megállás:o) Sorra találtam rá a csodaságokat kötögető, festegető bloggerekre, és kapom tőlük folyamatosan az inspirációt. No meg "gaz" csábítóként "kényszerítik" rám a szebbnél szebb fonalakat:o) Mára ott tartok, hogy a lakásunk egyik szobája telis tele van dobozokkal, bennük szebbnél szebb fonalakkal. Kellene még legalább 4 kéz és 48 órás nap, hogy mindet elkössem, horgoljam. Csak az a baj, hogy egyesek gondoskodnak mindig arról, hogy a készletem soha nem apadjon el:o) Idősebbik Leányzóm a kötés kivételével, horgolni most tanulgat, szinte minden technikában szuper dolgokat készít, sajnos egyetemistaként kevés ideje van az alkotásra. Kisebbikem nem igazán érdeklődik efféle elfoglaltságok iránt, ha nagyon muszáj, alkalmakra xelget egy kicsit.
Örülök Nektek, annak, hogy Közétek tartozok, hisz Nélkületek sokkal szürkébb lenne az életem.

ercsu27 írta...

Köszönöm lányok, olyan jó olvasni ezeket a történeteket! :-)

Ilonamamzi írta...

Sziasztok!

De jó volt olvasni a storytokat, hasonló történetek mögött - szerintem - hasonló személyiségű lányok állnak.
Már nem emlékszem pontosan, hogy kinek a bíztatására kezdtem el kötni, de alsós voltam, amikor ismerkedtem vele, én is csattogós aluminium kötőtűkkel próbálkoztam. Viszont nagyon bennem maradt annak az eméke, amikor először kötöttem csavart mintát. Annyira izgatott, hogy mitől, hogyan csavarodik, mikor a tű egyenes (hehe). És annyira beleszerettem egy sima kis csavarásba, hogy egy mellényt köttem nyers gyapjúból (szúrt is mint a fene), elől a két oldalán és a háta közepén csavarásokkal, hogy csak kötötten, kötöttem, és nem vettem észre, hogy a karöltője annyira kikerekedett, hogy a mellény végülis csak a csavarásból állt. Ezzel együtt nagyon büszke voltam magamra, és nagyon sokáig őrizgettem az egyébként használhatatlan mellényt.
Azt a történetet már nem is mesélem, amikor egy ismerősömet (mint kezdő kötőst) telefonon tanítottam a rízskötésre. Jó nagy számlájuk lett a végén.

Annamari írta...

Én is a blogomon meséltem :o)
Ahogy látom, majd mindenki átesett az alumíniumtűs, kötésszorulós fázison :-)
A húgom mind a mai napig nem tud kötni, de (ezt muszáj elmondjam) ő váltig állítja, hogy tud, csak a tűket nem tudja mozgatni :o)))

Mosolyrend Évi :) írta...

Én 3 évesen a gerendán és a talajon szökdécseltem egy két balett órát beiktatva .)
Most tanulok kötni ...
A Te és a többiek segítségével!
NAGYON KÖSZÖNÖM!

Tündérlátta írta...

Nagyon kedves történet:-)

Maczyka írta...

Engem is elsősorban nagymamám tanított, tizenpár évesen, de ő főleg horgolni, ráadásul csipkét, szóval én 0,5-ös tűvel és 60-as cérnával tanultam horgolni :D Emlékszem, ahogy ültünk nyáron bent a hűvös szobában, és horgoltunk, és sok érdekeset mesélt közben róla meg a tatiról. És a keresztszemet is ő mutatta meg. A kötésben anyu is benne volt rendesen :) sokat kötött nekünk, mikor kicsik voltunk, aztán nála valahogy abbamaradt, a mai napig ott van egy pulcsi a szekrényben, akkori divat szerint szupercsini :) csak éppen nincsen befejezve.
Én amolyan "nem tud nyugton ülni a seggén" típusú gyerek voltam, csak nem rohangálásban éltem ki magam elsősorban, hanem szellemi kihívásokban, ebből kifolyólag szinte állandóan olvastam. De volt, amikor nem erre vágytam, hanem valami molyolósra, és ilyenkor előkerültek a kötőtűk, horgolótűk. A horgolás sokkal-sokkal jobban ment, horgoltam anyunak csipketerítőt, meg ültem a gimiben a "karámban", és lazításként horgolgattam a kis csillagjaimat (azt már megszoktam, hogy hülyének néznek :)) ), és az is előttem van, ahogy felszállok az Ószakába tartó gépre, és előveszem a kis csipkeizékét, amin éppen ügyködtem. A kötés ezzel szemben nyögvenyelős volt, nem láttam a szemeket, sorokat, nem láttam, mit miért, és olyan borzasztó szorosan kötöttem, hogy ha a kötőtűnek hangja lett volna, konstans halálsikolyok közepette ügyködtem volna :) anyu sokszor nézett mosolyogva, ahogy iszonyat görcsösen, iszonyat koncentrálva, nyelvemet is kidugva küzdöttem a tűkkel meg a fonallal, szinte minden alkalommal elhangzott a "bele ne kösd a nyelved!" figyelmeztetés :) Aztán, sok évvel később, felmerült, hogy zoknit kéne kötni életem párjának, de a sarok megakasztott. Utána megint évekig nem volt kötőtű a kezemben, sőt, horgolótű se nagyon, rákaptam a keresztszemesre, aminek a technikáját ugye ismertem, csak úgy 14-15 évesen nem igen fogtak meg a népi motívumok. De mikor rájöttem, hogy nem csak azt lehet készíteni... na onnantól nem volt megállás. A lányom már másfél-két évesen ott állt mellettem, és együtt "hímeztünk", én böktem a tűt, ő meg húzta és tolta, és bár mostanában inkább pihennek keresztszemek, sokszor veszem elő a folyamatban lévő munkákat azért, mert ő kéri, hogy hímezzünk. Aztán amikor elhatároztam, hogy félreteszem a kételyeimet, és kötök egy gyapjúkülsőt a fiamnak, újra előkerültek a kötőtűk is. És bár az első gyapjúkülsőben voltak gyanús szemek :) meg nem megfelelő fonalból kötöttem, de azóta le sem raktam őket.

Nagyon örülök, hogy nem hagytam "veszendőbe", és nagy köszönet jár Jucuunak a remek zoknisarok leírásért, és Ercsunak a csipkekötés iránti bizalmatlanságom eloszlatásáért :) És persze a nagymamámnak és anyukámnak az alapokért. Remélem, a lányom lelkesedése megmarad, és lesz kivel együtt kötni, horgolni, hímezni nyaranként a teraszon, vagy télen a kályha előtt - legalább néha :)

ercsu27 írta...

Köszönöm szépen lánykák!
Nagyon jó volt olvasgatni itt is, meg a blogokon is. :-)

Kössetek, horgoljatok, hímezzetek tovább!

helen írta...

http://xszem.blogspot.com/2010/07/kezdetek.html

:)) Meséltem ám :) Még fotót is mellékeltem ;)

Maria írta...

De jó emlékezetetek van, én már csak arra emlékszem, milyen konkrét darabokat kötöttem meg horgoltam. Maga a tanulása az valahogy természetes volt, mire az iskolában sorra került, már úgyis tudott /majd/ mindenki. Mint ahogy a lányaim is előbb tanulták meg az alapjait, mint az írásét.

 
Benke Erika - csipkekötés. Design by Pocket